1. fejezet - Emlékek nélkül

Sziasztok!

Ahogyan azt ígértem elkészült az első fejezet és csak arra vár, hogy elolvassátok, és persze véleményezzek!

Nem is szándékozom tovább fecsegni, jó olvasást mindenkinek!

Üdv: P. Sawyer

Emlékek nélkül

Szárazság mardosta a torkom és úgy éreztem mintha ólomsúlyú nehezékek nyomnák a szemhéjam. Az izmaim elgémberedtek pont úgy, mintha már hetek óta egyhelyben feküdtem volna. Ki akartam nyitni a szemem, hogy láthassam hol is vagyok valójában. Nem volt könnyű, de végül csak sikerült. A sötétség után vakítóan hatott az ablakból bevetülő fény. A szoba, amiben feküdtem rideg és barátságtalan volt. Szúrós szagú fertőtlenítő csapta meg az orromat. Nem kellett megerőltetnem az agytekervényeimet ahhoz, hogy tudjam, csakis kórházban lehetek.

A felismerés után persze rögtön felvetődött bennem a kérdés: Hogy kerültem ide? S talán ami még fontosabb; Mért vagyok itt?

Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és egy roppant sármos, ám számomra teljesen ismeretlen férfi lépett be rajta. Mikor először meglátott meglepettség suhant át az arcán ez azonban hamar tovaszállt, s helyét kedves mosolya váltotta fel.

– Jó reggelt Csipkerózsika! – köszöntött lelkesen.

– J… jó re… reggelt – próbálkoztam én is, de nekem vele ellentétben nem ment valami könnyedén.

– Ne nagyon erőltesd még a beszédet – mondta, majd egyenest mellém lépett, s gyakorlott mozdulatokkal vizsgálgatni kezdett.

– Ka… kaphatnék egy kis… kis vizet? – kérdeztem nyökögve.

– Persze – mondta azonnal majd töltött egy pohárral. Segített meginni aztán az üres poharat visszatette a szekrényre. Jó érzéssel töltött el amikor a hűs víz végigcsurgott a nyelőcsövemen. Miután megszűnt a szomjam ismét nekilátott a vizsgálgatáshoz. Mivel már egész megszoktam az új fényviszonylatokat jobban megfigyelhettem a doktort.

Egészen világos haja remekül passzolt hófehér bőréhez. Fess öltözéke pedig, mely kikandikált az orvosi köpenye alól kellő eleganciával ruházta fel őt. Azonban sem az elegáns öltözet sem a makulátlan bőre nem tudta úgy felkelteni a figyelmemet, mint a két borostyánként ragyogó szeme. Még sosem találkoztam hasonlóval szerintem… legalábbis azt hiszem.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött.– Öhm, jól – feleltem röviden. – Miért kerültem ide? – tettem fel a leginkább foglalkoztató kérdést. Kicsit talán meglepte a kérdésem, de persze rögtön belekezdett a megválaszolásába.

– Nem messze találtak rád az egyik Port Angeles-i üzlet előtt. Mivel mi voltunk a legközelebbi kórház rögtön minket értesítettek.

– Na, de mi történt? – Úgy éreztem mintha vonakodna kissé.

– Szívrohamot kaptál – felelte végül. Bevallom letaglózott a hír, de ami még inkább az az, hogy egyáltalán nem rémlett a dolog, márpedig az ember lánya csak emlékszik a saját szívrohamára. Kezdtem összezavarodni.

– Lehetséges ez ilyen fiatalon? – Jobban belegondolva az sem rémlett mennyi lehetek.

– Nem túl gyakori, de sajnos lehetséges. – Hirtelen tört rám a pánik. Nem értettem mi történik körülöttem, miért nem emlékszem a dolgokra. – Tudom, hogy nem lehet most könnyű neked, de kötelességem tájékoztatni téged mindenről. – Mély levegőt vett majd folytatta. – A kollégáim mindent megtettek/elkövettek, de sajnos vannak olyan esetek, amikor még ez sem elég. Későn hoztak be a szíved pedig megállt. – Ha eddig pánikoltam akkor az ez után következő érzést meg sem tudnám nevezni. – Kereken egy percig halott voltál, aztán valami csoda folytán ismét dobogni kezdett a szíved. Te vagy a kórház csodája! – mondta a végén szelíd mosolyra húzva ajkát.

– Halott? – súgtam halkan, talán csak magamnak. Azt akartam, hogy a doktor azt mondja félreértettem valamit, de nem javított ki. Féltő és aggodalmas pillantásokat lövellt felém, amitől csak még inkább úgy éreztem valami nagyon nem stimmel velem. Velem, bár azt sem tudtam ki is vagyok igazán.

– Miután visszatértél szinte azonnal kómába zuhantál – folytatta, én pedig képtelen voltam megszólalni. – Azóta kilencvenhat nap telt el. – Azóta… Fogalmam sem volt arról milyen évet, hónapot írunk. Kinéztem az ablakon. A párkányon vastag hótakaró pihent. Hatalmas hópelyhekben hullott még mindig, gyönyörű fehérségbe borítva mindent. Nagyon úgy tűnt, hogy a hallgatásom aggasztja kicsit. Képtelen voltam felfogni miért történik mindez. – Fel kell tennem néhány kérdést és szeretném, ha felelnél rájuk. Rendben? – Beleegyezésemet adván rábólintottam a kérésére. – Amira, meg tudod mondani nekem milyen évet írunk? – Amira? Tehát így hívnak.

– Nem tudom – válaszoltam.

– 2007. január 18.-a van ma. Esetleg arra emlékszel hol vagy most? – tette fel a következő kérdését.

– Port Angeles? – kérdeztem, mert rémlett, hogy ott találtak rám, legalábbis a doktor állítása szerint így volt.

– Jelenleg Forksban vagyunk. – Teljes zavar keletkezett a fejemben. Megrémített a benne tátongó üresség, az, hogy még a saját nevemre sem emlékeztem. – Nagyon úgy tűnik, hogy az agyad elrejt egyes információkat, emlékeket. Már csak arra kell rájönnünk milyen szintű amnéziáról van szó a te esetedben.

Nem tudtam mit mondhatnék. Kétségbeesetten kutattam valami emlék után, de akármennyire is erőlködtem semmi, az égvilágon semmi sem derengett az életemből.

– Ne erőlködj attól csak rosszabb lesz! – figyelmeztetett.

– Ennél rosszabb? Mégis hogyan lehetne még ennél is rosszabb, amikor még a saját nevemre sem emlékszem? – Kissé kikeltem önmagamból, bárki is legyen az az én.

– Nyugodj meg kérlek! – csitítgatott kedvesen. – Elvégzünk egy koponya CT-t. Akkor majd többet fogunk tudni – mondta. Eltűnt néhány percre, majd két ápolóval tért vissza. Segítetek átfeküdnöm egy másik ágyra és kitoltak a szobából.

A vizsgálatból kiderült, hogy az esés ellenére nem károsodott az agyam. Ez azonban mit sem változtatott a tényen, miszerint semmire sem emlékszem. Dr. Cullen elmesélt egy-két alap információt, mint például a nevemet, a koromat és azt, hogy egy árvaházban nevelkedtem fel. A szüleim már évekkel ezelőtt meghaltak, egyszerűen kifejezve az égvilágon senkim sincs.

Ezt az alig pár információt is nehezemre esett megemészteni, így a doki jobbnak látta, ha minden további emlék magától kerül felszínre.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy magamhoz tértem. Egyetlen emlékkel sem lettem gazdagabb ezt követően. Persze amolyan megérzések vannak, voltak, de ezek mégsem könnyítettek rajtam. A doktor minden nap megnézi, hogy vagyok. Most is két halk kopogtatás jelezte, hogy eljött a napi ellenőrzés ideje.

– Szép jó napot, Amira! – köszöntött megszokott kedvességgel a hangjában.

– Jó napot doktor!

– Hogy érzed magad? – tette fel mindennapi kérdését.

– Leszámítva a kongó ürességet a fejemben, remekül vagyok.

– Beszélnünk kéne, egy fontos dologról – váltott kissé aggodalmaskodóvá a hangja. – Most, hogy már szerencsére az állapotod gyönyörűen rendbe jött, itt az ideje, hogy elhagyd ezeket a barátságtalan falakat. – Sejtettem, hogy hamarosan eljön ez a pillanat, de nem gondoltam volna, hogy máris. Még nem volt időm kitalálni hova is mehetnék, ha elhagyom a kórházat. – Mivel anno, amikor nálunk jártál téves címet adtál meg fogalmunk sincs hol lakhattál. A kabátod zsebében összvissz száz dollárt találtunk, ami igencsak kevés lenne ahhoz, hogy új életet kezdj. – Újabb kétségbeesés hullám söpört végig rajtam. Hova mehetnék? – Csak azért hoztam fel ezt a dolgot, mert szeretném ha tudnád nem kell aggódnod emiatt. – Kezét biztatón az enyémre tette. Érintése fagyos volt. Hirtelen elrántotta markát az enyémtől majd mintha mi sem történt volna folytatta a megkezdett mondókáját. – Van egy nagyon kedves barátom, aki egy ideje utazgatással tölti az életét ezért a háza már hónapok óta üresen álldogál. Mint azt mondtam ő egy nagyon kedves barátom, aki beleegyezett, hogy amíg ki nem találod merre tovább, nyugodtan lakhatsz nála. – Egy röpke percig azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

– Ez roppant kedves dolog öntől és a barátjától, de ezt akkor sem fogadhatom el. Ez… hatalmas szívesség lenne, és így is olyan odaadóan viselkedett velem. Meg sem érdemlem ezt az egészet! Különben is, az mind szép és jó, hogy ott lakhatom, de miből tartanám fent magamat, a házat? Tényleg hatalmas köszönet, de…

– Már minden el van intézve Amira, neked csak el kell fogadnod.

– De…

– Nincs semmi de! Nem titok senki számára sem, hogy mennyire a szívemen viselem a pácienseim sorsát, főleg azokét, akik szülők nélkül nevelkedtek. – Sokat mesélt nekem a családjáról, így jól tudtam, hogy minden műszak leteltével egy gyönyörű feleség és öt örökbefogadott gyereke várja haza. Gyerekek, akik már felnőttek, szívének azonban mindig épp oly kedvesek maradnak.

– Tudom, de kitudja, mikor leszek képes visszafizetni a segítséget.

– Időnk, mint a tenger! – Eltántoríthatatlan volt, s mivel egyelőre tényleg nem volt más lehetőségem elfogadtam az ajánlatát. – Rendben, akkor még ma elkészítem a megfelelő papírokat. Ne aggódj semmiért, már beszéltem a lányommal és örömmel segít neked mindenben, amiben csak kell – mondta majd kiment a szobából.

Kétes érzelmekkel gondoltam a jövőmre. Vajon, hogyan fogok megbirkózni a gondjaimmal, a tehetetlenséggel? Az utolsó éjszakám izgatottsággal és félelemmel vegyítve telt.

Reggel pontban nyolc órakor megjelent nálam Dr. Cullen, elvégezte az utolsó vizsgálatokat majd kiállította a papírokat, amik a távozásomhoz kellettek.

– Nos, azt hiszem végeztünk. Mint azt már mondtam az emlékezeted szépen lassan visszatér majd. Akár azt is el tudom képzelni, hogy váratlanul törnek rád az emlékek, egyszerre minden világossá válik majd. Fontos, hogy ne ijedj meg. A következő ellenőrzés két hét múlva esedékes, de persze, ha bármi történne, csak szólj!

– Rendben, köszönök mindent! – mondtam hálásan. Két halk koppintás hallatszott az ajtó felől.

– Jó reggelt! Szia, a nevem Alice Cullen! – A doktor lánya. Ha nem mondja a vezetéknevét is tudtam volna, hogy csakis Mr. Cullen rokona lehet. Furcsa, hisz annak ellenére, hogy nincs vérrokonság kettejük között, sok a hasonlóság. Alice-nek is éppoly gyönyörű szeme volt, mint Dr. Cullennek. A bőre tökéletes. A doktorral ellentétben hollófekete haja és egészen apró termete volt. A hangja pedig, mint száz csengettyű trillázta be a helyet.

– Szia, Amira Matthews! – mutatkoztam be én is. Amolyan déjà vu érzésem volt vele kapcsolatban, de persze biztosan csak azért, mert Dr. Cullen annyit mesélt már róla.

– Akkor most magatokra hagylak titeket – szólalt meg a doki és már ki is ment.

– Hoztam neked néhány csini rucit, gondoltam jól jönne most. – Felmutatta a kezében lévő sport táskát. Úgy tűnt egy-két rucinál azért több került bele.

– Igazán nem kellett volna! – Kezdtem kissé kínosan érezni magam, amiért ennyire kedvesen viselkednek velem, és nem tudtam mivel érdemeltem ezt ki.

– Semmiség! Bevallom, elég nagy figyelmet szentelek a divatnak és mindennek, ami vele kapcsolatos. – Most, hogy említette alaposabban megfigyeltem mit is viselt. Minden darab roppant drágának és finomnak látszott. – Így rengeteg olyan ruhám van, amit még csak nem is vettem fel. De ne aggódj, mind egytől egyig a te méreted!

– Hidd el, ezt én is tanúsíthatom! – Fel sem tűnt, hogy bejött valaki az ajtón. – Ne haragudj, hogy csak így rád törtem. Bella vagyok! – Barátságosan kinyújtotta felém a kezét miközben kedves mosolya ott játszott az arcán.

– Edward felesége, ha jól emlékszem. – Természetesen őt is megemlítette a doktor, amikor a családjáról mesélt.

– Igen! Látom Carlisle már alaposan bemutatta neked a Cullen családot – jegyezte meg mindenféle epés hangsúlyt mellőzve. – Ha kész vagy az öltözködéssel akár mehetünk is. Carlisle már minden iratodat odaadta és azt üzente, hogy azért ne terheld túl magad, és hogy ne haragudj, amiért nem köszönt el személyesen, de egy sürgős esethez kellett mennie.

– Köszönök mindent! – hálálkodtam ismét majd magamra vettem egy kényelmes nadrágot és csupa olyan cuccot, ami meggátolt abban, hogy megfagyjak odakint.

Hármasban szálltunk be egy gyönyörű autóba s indultunk el La Push felé.

– Na és van valami, amit esetleg nem árt, ha tudok az ott lakókról? – kérdeztem kissé felszabadultabban.

– A La Push-iak igazán kedves és barátságos emberek, szóval miattuk nem kell aggódnod – válaszolt Bella majd elhagyva a főutat a hatalmas „Üdvözlünk La Pushban” tábla melletti kis leágazás felé vette az irányt. – Azért azt figyelmedbe ajánlanám, hogy egy bizonyos Leah Clearwatert inkább kerülj el jó messziről! – figyelmeztetett kacagva.

– Megjegyeztem! – mondtam belemenve a játékba. – Egyébként mi a neve annak a kedves barátnak, aki megengedte, hogy meghúzzam magam nála?

– A neve Paul, Paul Lahote – felelte Bella rögvest. Paul… szép név.

– És szabad tudni mióta nem él a rezervátumban?

– Úgy körülbelül három hónapja. – Figyeltem miközben válaszolt. Szobor szépségű arcán megrándult egy izom. Olyan érzésem támadt mintha kellemetlenül érintené a téma, így nem is firtattam tovább a dolgot.

Néhány perccel később már láthattuk La Push első házikóit. Bizonyára nem a leggazdagabb vagy legelőkelőbb része volt ez a városnak mégis lenyűgözött a látvány, amit nyújtott. A lehúzott ablakon keresztül éreztem a tenger sós illatát. Az autó hirtelen megállt, Bella és Alice pedig azonnal ki is szálltak. Egy mély levegővétel után én is utánuk indultam. A hűvös levegő csípte az arcomat, a hirtelen hőmérsékletváltozás hatására pedig kirázott a hideg, libabőrbe borult az egész testem. Az autót megkerülve megláttam azt a bizonyos házat. Kitűnt az eddig látottak közül. A verandán már várt ránk egy férfi. Alice és Bella láthatóan nagyon jól ismerték őt. Azonnal felötlött bennem a gondolat, hogy talán ő Paul, és ha beigazolódik a gyanúm, akkor meglehet, máris távoznom kell.

– Szia! – köszönt amint a közelébe értem.

– Szia, Amira vagyok. Te, te vagy Paul? – kérdeztem a rám mosolygó indián férfitól. Fekete, az ég felé meredező haja és szintén sötét szeme volt. A hideg ellenére csak egy vékony dzsekit viselt, mely alól ki-kikandikált rézfényű bőre.

– Oh, nem! Az én nevem Jacob. Paul egyik jó barátja. – Egy időben kúszott végig rajtam a megkönnyebbülés és a csalódottság érzete. Az utóbbira azonban nem találtam ésszerű magyarázatot.

– Hát akkor örvendek, Jacob! – Kinyújtottam felé a kezemet ő pedig rögvest el is fogadta azt.

– Gyere, megmutatom a házat! – Pillanatokon belül a házban találtam magam. Belül is épp oly barátságos és melengető volt, mint kívülről. Jacob megmutatta mit merre találok, s az emeleten lévő egyik vendégszobában le is pakoltam azt a néhány holmit, amim volt. A ház maga úgy tetszett, ahogy volt. A nappaliban már ropogott a kandalló tüze, kellemes meleg levegőt árasztva szét az épületben. Időközben Bella és Alice elment, de biztosítottak arról, hogy hamarosan hallok majd felőlük.

– Azt hiszem mindent megmutattam, amire szükséged lehet, de persze ha bármi gond van, nyugodtan szólj. Abban a piros házban lakom az apámmal, ami az egyetlen a környéken, szóval nem kell aggódnod, hogy eltéveszted. Most hagylak pihenni, térképezd fel a helyet és… érezd otthon magad! – Igazán szimpatikus volt számomra Jake közvetlensége, az, hogy bár nem ismer figyelmes és segítőkész volt velem szemben.

– Nagyon szépen köszönök mindent, és megpróbálok nem a terhetekre lenni, ígérem! – Talán azért is érintett ennyire mélyen az önzetlen törődésük, mert ha valóban árvaként éltem az életem, nem lehetett túl szokványos az ilyesmi az évek során.

– Ugyan semmiség! – Elindult a kijárat felé még mielőtt azonban elhagyta volna a házat, arccal felém fordult s így szólt! – Amira, még egy utolsó dolog. Ne menj az erdő közelébe!