4. fejezet - Vörös falak

Szép jó napot mindenkinek!

Elkészültem a következő, azaz a negyedik fejezettel, amiben fellibbentem egy-két dologról a fátylat. Remélem mindenkinek tetszeni fog! Az előző fejezetnél kapott pipákat és komikat nagyon szépen köszönöm, az utóbbiakra válaszoltam is!

A Szereplők fülecskénél újabb emberkék kerültek ki, érdemes megkukkantani!

Még annyit mondanék, hogy mivel meg kell írnom Nellinek azt a bizonyos novellát, amit nyert, nem tudom mikorra várható friss, e igyekszem mindkettővel!

Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást mindenkinek!

Üdv. P. Sawyer

Vörös falak

Összevont szemöldökkel figyeltem a két pasi viselkedését, de így sem lettem okosabb. Nem úgy tűnt mintha David repesne rég nem látott barátja felbukkanása miatt. Paul nem zavartatta magát, bár jól láthatóan meglepte a házban lévők megnövekedett létszáma.

– Leah, hát te? – kérdezte meg sem próbálva palástolni döbbenetét.

– Mit hát én? Én Amirához jöttem, na és te? – kérdezett vissza. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy mennyire másként beszélt Paullal, mint amit én eddig megszoktam tőle. Jó, nem állítom, hogy egy „kenyérre kenhető” csajként ismertem meg, na de azért szembetűnő volt a különbség.

– Tudtommal ez még mindig az én házam – Pillantása melyet felém vetett emlékeztetett arra a férfiére, akivel előző este volt alkalmam összetűzésbe keveredni és ez nem sejtetett semmi jót. –, ami azt jelenti, akkor jövök és megyek, amikor csak kedvem tartja! – Mérges volt, kétségkívül sikerült megint felbőszítenem, még ha nem is közvetve én személyesen. – Aminek az a nagy előnye, hogy azt engedek be, akit én akarok. – Nem kellett külön kifejtenie mire is akart ezzel célozni és ettől csak még inkább arra a döntésre jutottam, hogy a legjobb, ha ezt a mai estét sztornózzuk.

– Ne haragudj Paul, teljesen megfeledkeztem arról, hogy átjönnek ma este! – Mikor ismét rám nézett nem úgy festett, mint akit érdekelt volna a bocsánatkérésem vagy a magyarázkodásom.

– Nekem ez egy kicsit túl sok bocsánatkérés huszonnégy óra leforgása alatt. – A kulcsait levágta a konyhapultra majd kiment a helységből. Hallani lehetett a lépcsőn felhaladó lépteit.

– Mikor jött haza? – Időm sem volt felocsúdni, David rögtön nekem szegezte kérdését. Hangjában mintha némi vádaskodó hanglejtés bujdosott volna, bár lehet, hogy csak én képzeltem bele az egészet.

– Tegnap mikor hazaértem a vásárlásból már itt volt – feleltem halkan, nem akartam tovább rontani a helyzetet. David nem reagált semmit a viselkedése azonban nem olyan volt, mint az a Davidé, akit ismertem.

– Most teljesen elrontotta a hangulatot! – zsörtölődött barátnőm fennhangon.

– Csitt! Még a végén meghallja! – figyelmeztettem.

– Na és? – kérdezett vissza. Nyilvánvalóan cseppet sem tartott tőle. Irigyeltem emiatt.

– Mi az, hogy és? Ez az ő háza és csakis addig lakhatom itt, amíg ő megengedi szóval örülnék ha nem kéne a következő éjszakámat az utcán vagy az erdőben töltenem! – Úgy tűnt megértette a helyzet súlyosságát bár sejtettem milyen gondolatok keringhetnek a fejében. Nem túl nőiesek.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha most lelépnénk, én legalábbis biztosan hazahúzok – mondta Matt és már nyúlt is a dzsekiéjért. Leah követte a mozdulatsort majd miután elköszöntek, kiléptek a házból, bele a La Push-i éjszakába. David azonban ott maradt. Úgy tűnt nem akaródzik elmenni, mintha fenntartásai lennének. A kérdés csak az, hogy mivel kapcsolatban?

– David szerintem neked is menned kéne… – Nem akartam bunkó lenni, egyáltalán nem ált szándékomban, de figyelembe véve Paul haragját jobbnak láttam így.

– Szóval kidobsz? – Láttam a játékos mosolyt, ami megbújt ajkain, de valamiért mégis úgy éreztem most nem csak erről volt szó.

– Te is tudod, hogy nem erről van szó! Én csak…

– Megértem – mosolygott. – Akkor most megyek – mondta majd az ajtó felé indult.

– Sajnálom! – Ezt a szót szerintem többet mondtam az elmúlt egy napban, mint egész életem során.

– Nem a te hibád! – Száját félmosolyra húzta, fogaival pedig gyengéden megharapta alsó ajkát. Még mielőtt kilépett volna az ajtón, hüvelyk és mutató ujját az államhoz érintette, felém hajolt, hogy aztán megcsókolhasson. Lágyan ízlelgette az ajkaimat én pedig készségesen viszonoztam. Csókunk hosszan tartott és kezdett egyre szenvedélyesebbé válni. Még mielőtt azonban túlontúl belemelegedhettünk volna, a nappaliból hallatszó csörömpölés véget vetett a csókcsatánknak. David szúrós pillantást vetett a hátam mögé majd ismét a szemembe nézett. – Jó éjt! – Kilépett a házból én pedig becsuktam utána az ajtót.

Néhány percig csak meredtem magam elé. Még éreztem a csókunk ízét, azt ahogyan egymáshoz simul az ajkunk.

– Legközelebb figyelmeztethetnél, ha vendégeket hívsz a házamba! – Ijedtemben ugrottam egyet és gyorsan a szívemhez kaptam.

– Már mondtam, hogy elfelejtettem még azt is, hogy egyáltalán idejönnek! – kezdett kihozni a sodromból. Pedig én tényleg igyekeztem jóban lenni vele, nem az útjában lenni, de úgy tűnik nem lesz vele olyan könnyű dolgom, mint azt először gondoltam. – Mellesleg ha legközelebb azt szeretnéd, hogy újabb szívrohamom legyen, ijessz meg ügyesebben! – Nem vártam meg mit reagál, egyszerűen elhaladtam mellette anélkül, hogy ránéztem volna.

Hosszú nap volt és semmi másra nem vágytam csak egy forró fürdőre és egy ágyra, amin aludhatok. Reménykedtem abban, hogy amikor kilépek a folyosóra nem futok össze megint Paullal ugyanis kicsit túl sok volt belőle arra a napra. A zuhany mellett döntöttem, mert minél előbb ágyba akartam kerülni. A fürdés végeztével aztán valóban lefeküdtem és pillanatok alatt elnyomott az álom.

Másnap reggel mikor felébredtem Paul már nem volt otthon, aminek roppantul örültem. Megreggeliztem, felöltöztem aztán elindultam Leah-hoz. A kopogtatás után szinte azonnal kinyílt az ajtó mögötte a teli szájjal vigyorgó Sethtel.

– Szia, Seth!

– Szia, Amira gyere be! – A konyha felé indult én pedig követtem. Leah is az asztalnál ült. Temérdeknyi étel volt elé pakolva. Máig nem értem, hogy lehet ilyen bombasztikus alakja, ha ennyit eszik.

– Szia! – köszönt Leah amint meglátott.

– Jó reggelt!

– Reggeliztél már? Készíthetek valamit, ha gondolod – kérdezte az éppen megjelenő Mrs. Clearwater.

– Igen már ettem, de azért köszönöm!

– Rendben, akkor én most megyek gyerekek, később találkozunk! Leah figyelj az öcsédre, ne csináljon semmi butaságot! – figyelmeztette a lányát majd valóban elment.

– Mi a helyzet? – kérdezett Leah két falat között.

– Semmi csak nem sok kedvem volt „otthon” kuksolni – feleltem.

– Valahogy meg tudom érteni – fintorodott el.

– Mikor felkeltem ő már nem volt otthon. Lehet jobb, ha elkerülöm pár napig.

– Ne hagyd magad neki! – mondta hevesen.

– Nem fogom, természetesen nem, de azok után, ami történt vele… talán csak időre van szüksége, hogy feldolgozza. – Nem kellett külön elmagyaráznom miről is beszélek, mert épp úgy tudta, ha nem jobban, mint én mi történt Paul múltjában.

– Te tudod, én csak azt mondtam ne hagyd, hogy cseszegessen. – Felpattant a székről aztán a szobája felé iramodott. – Csak felkapok valami ruhát és mehetünk! – kiabálta, hogy én is hallhassam, amit mond.

– Mégis hova? – Nem emlékeztem, hogy megbeszéltünk volna bármit is.

– Hova, hova… hát a partra! – csacsogta. Egy homokszínű sortot viselt, fekete trikóval, sportcipővel.

– Ugye nem így akarsz kijönni? – kérdeztem döbbenten. Tény és való, hogy már egész kellemes volt az idő odakint, még a nap is sütött, de azért nem ennyire!

– Jaj dehogy! – Leah nagyon furcsa… mi több egész La Push az. – Most már mehetünk!

– Lesznek mások is? – kérdeztem miközben loholtam utána.

– Csak Shyla. Reggel hívott, hogy találkozzunk, mert valami halaszthatatlan mondanivalója van!

– Akkor lehet jobb lenne, ha én mégsem mennék!

– Már miért ne jönnél?

– Mert mondjuk nem biztos, hogy Shyla halaszthatatlan mondanivalója rám is tartozik – feleltem mintha mi sem lenne egyértelműbb.

– Amira ne csináld már! Az utóbbi két hónapban elég sokat lógtál velünk, kedvel téged hidd el, úgyhogy ne rinyálj tovább és ha kérhetném szedd gyorsabban a virgácsaidat! – Leah-ban az a legjobb, hogy mindig azt mondja, amit valóban gondol, sosem köntörfalaz.

– Jó jó!

Még néhány méterrel később már láttam is Shylát amint az egyik nagyra nőtt szikla tetején ücsörög. Törzsgyökeres La Push-ihoz híven ő is gyönyörű derékig érő fekete hajjal és irigylésre méltó bronzos bőrrel rendelkezik, ami napfénynél csak még szebb.

Nem mondanám, hogy rossz kondícióval rendelkezem, de Leah olyan, mint egy Duracell nyuszi, ami sosem merül le! Alig bírtam tartani vele az iramot.

– Sziasztok! – köszönt Shyla amint meglátott minket. Nem tűnt csalódottnak, amiért én is Leah-val tartottam, úgyhogy megnyugodtam.

– Szia! – köszöntünk vissza aztán felmásztunk mellé a sziklára.

– Szóval mi az a halaszthatatlan ügy, ami miatt találkozni akartál? – tért a lényegre Leah rögvest.

– Hát igazából azt híresztelik, hogy Paul hazajött és én csak… meg akartam kérdezni, hogy igaz-e. – Leah pillantásától, azonnal lesütötte a szemét. Nem csoda, hiszen közös barátnőnk úgy meredt rá, mint aki menten leharapja a fejét a kérdése miatt. Bevallom sok mindenre gondoltam, de erre pont nem. Vajon mi miatt érdekli őt ennyire, hogy tényleg haza jött-e vagy sem? Lehet volt köztük valami?

– Először is miért pont engem kérdezel? Másodszor mi a fene van veled, tán a két évvel ezelőtti események kiestek a fejedből? Harmadszor, hahó, David is itt van, rémlik? Szóval bármi is jár most a fejedben, azonnal verd ki belőle! – Őszintén fogalmam sem volt arról, mi történt két éve azt meg végképp nem értettem, hogyan jön ide David.

– Tehát itthon van? – kérdezte meg ismét megerősítésre várva.

– Szentég! Igen itthon van, gondolom most roppant boldog vagy. – Shyla arcán valóban boldog mosoly játszott, szemében pedig árulkodó csillogás fénylett.

– Jaj, Leah ne legyél már ilyen! Tudom mit csinálok oké? – Kezdtem kissé feleslegesnek érezni magam. Csak kapkodtam ide-oda a fejem közöttük és mivel nagyon új sejlett Leah nem hagyja annyiban a dolgot inkább megpróbáltam nem odafigyelni az elkövetkezendő szóváltásaikra. Magam elé meredtem inkább, a lágyan hullámzó tengert csodáltam. Mélyet szívtam a levegőből és a víz sós illata azonnal bekúszott az orromba. Behunytam a szemem és megpróbáltam teljesen kizárni Leah és Shyla hangját és csakis a hullámok lágy hangjára és a szikláknak csapódó vízre koncentrálni. Váratlanul bevillantak a tegnap este történtek, az utolsó szavak amiket Paullal váltottam, David és csók.

– Hahó, Föld hívja Amirát! Amira jelentkezz! – Talán túlságosan is sikerült kizárnom a körülöttem lévőket és csak akkor figyeltem fel Leah-ra, amikor heves hadonászásba kezdett az orrom előtt.

– Bocs, elbambultam kicsit.

– Az feltűnt nekünk is. Mindegy azt kérdeztem, hogy mi volt este az után, hogy eljöttünk? Paul mérges volt?

– Hát mondhatni. Azt mondta, hogy ha legközelebb vendégeket csődítek oda, akkor szóljak neki. Szóval elég bunkó volt – feleltem. Azt persze nem említettem valójában mennyire a szívemre vettem a szavait, minek tettem volna? Eszem ágában sincs szítani köztük az ellentéteket.

– Mint azt mondtam ne hagyd magad! Persze részben érthető is, hogy mogorvább a kelleténél. Igaz nem voltam oda sosem a barátnőjéért, de azt azért még én is elhiszem, hogy ramaty helyzet amibe csöppent. – A lány említésére Shyla arca enyhén megvonaglott. Ami jelenthette volna akár azt is, hogy ő Leah-val ellentétben igenis kedvelte őt, ám én inkább a második alternatívára tippeltem volna mégpedig, hogy Jamie igenis csípte Shyla csőrét és abból a furcsa pillantásából, amit az imént láthattam tőle talán még azt is megmertem volna kockáztatni, hogy örömét lelte abban, hogy a csaj eltűnt a képből.

– Pont emiatt döntöttem úgy, hogy nem veszem rossz néven a viselkedését, legalábbis még nem! Egyébként meg nem is akarok sokáig a nyakán maradni.

Úgy egy óra elteltével mikor már kifogytunk a szavakból és a szél is kezdett feltámadni Shyla haza ment és nem sokkal később Leah-nak is halaszthatatlan dolga akadt. Egyedül maradtam. Talán szükségem is volt rá. Rettentő kuszaság tombolt a fejemben és úgy éreztem képtelen vagyok rendet tenni benne. Már csak néhány órám volt munkába indulásig és nem szerettem volna az ideiglenes otthonomban tölteni azt. Egyrészről nem éreztem szükségét egy újabb Paullal való összetűzésnek másrészt ott csak még magányosabbnak éreztem volna magam a hangtalan falak között. Visszasétáltam a sziklához és ismét felmásztam a tetejére. A kellemes szél lobogtatta a hajam, csipkedte a bőröm, és még ha csak néhány pillanatra is, de kitisztította a fejem. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem futok össze senkivel sem ugyanis most nem akartam beszélgetni, kifejezetten Daviddel nem hiszen még nem sikerült tisztáznom magamban, hogy hányadán állok is vele. Mikor legutóbb az órámra pillantottam még bő két órám volt, amit henyéléssel tölthetek, azonban amikor ismét ellenőriztem meglepetten és ijedten vettem tudomásul, hogy ha nem indulok rögvest akkor elkéshetek a munkámból és azt semmiképpen sem szerettem volna.

Mikor beléptem a házba csend fogadott és azt gondoltam talán Paul még mindig nem érkezett haza, azonban a nappaliba érve rájöttem tévesen következtettem.

– Szia – köszöntem futtában. Sebesen szedtem a lépcsőfokokat és még be sem értem a szobám ajtaján, amikor ledobtam magamról a ruháimat, hogy minél előbb átöltözhessek és indulhassak. Cipő fel, kulcs a kézbe és már megint a lépcsőkön lépkedtem, azzal a különbséggel, hogy most lefelé igyekeztem.

– Amira beszélhetnénk egy percet? – Váratlanul ért a hangja meg is torpantam az utolsó lépcsőfoknál. Megint az órára néztem és már alig volt tizenöt percem beérni a kórházba. Mégis úgy döntöttem meghallgatom, mit akar mondani.

– Persze! – feleltem. Kezével jelezte, hogy menjek csak előre, én pedig nem ellenkeztem. Hallottam magabiztos lépteit magam mögött.

– Nem akarlak feltartani, mert ahogy látom éppen sietsz valahova – célzott iménti kapkodásomra, a magamra öltött szerelésemre és a kezemben szorongatott kocsi kulcsra.

– Dolgozni, a kórházba – mondtam és számomra érthetetlen okból rámosolyogtam. Úgy vettem ki az arckifejezéséből, hogy ő sem számított ilyesmire az elmúlt este után.

– Csak gondoltam szólok, holnap nekiállok kifesteni a házat. Melyik nap vagy itthon? Mert el kéne pakolnod majd addig a dolgaidat, hogy nehogy festékes legyen vagy ilyesmi… – A falakra nézve nem úgy tűnt mintha szükségük lenne mázolásra, de talán csak le akarta foglalni magát valamivel, nekem pedig szándékomban állt segédkezni benne.

– A héten ez az utolsó napom, úgyhogy hétvégén itthon leszek, szóval szívesen segítek neked… persze csak ha nem bánod!

– Öhm erre semmi szükség – Ennek hallatán furcsamód elkomorodtam s ezt minden bizonnyal ő is észrevehette, így gyorsan meggondolta magát. –, de persze ha semmi más dolgod, akkor nem bánom.

– Nem nincs, de most már tényleg rohanok, mert el fogok késni! – mondtam aztán még egy utolsó pillantást vetettem felé és meg sem álltam az autóig. Siettem, ahogy csak tudtam és szerencsére még épp időben megérkeztem a kórházba. Mint általában mindig, az a nap is forgalmas volt. Még Edwarddal is összefutottam, no persze nem amiatt mert beteg lenne csak az édesapjánál tett látogatása végett. Még emlékszem az első alkalomra, amikor találkoztam vele, hát enyhén fogalmazva leesett az állam. Elég kellemetlenül is éreztem magam miután magamhoz tértem és rájöttem mennyire megbotránkoztató volt a viselkedésem. Azt viszont határozottan kijelenthetem, Bella tudja, mitől döglik a légy!

Öt,négy,három,kettő,egy, vége a munkaidőmnek és irány haza. Nem voltam igazán fáradt, sőt jó kedvet éreztem. Sajnos a Rabbit nem a gyorsaságáról volt híres így beletelt jó húsz percembe, míg hazaértem. A lámpa égett a konyhában, úgyhogy Paul még biztosan ébren van. Mikor le akartam nyomni a kilincset meglepetten tapasztaltam, hogy az zárva van. Próbálkoztam a kulccsal, de azzal sem sikerült kinyitnom, így minden bizonnyal a belső retesz volt elhúzva. Rögvest a hátsóbejárathoz igyekeztem, ami a konyhába nyílt. Könnyedén bejutottam, azonban az ottani látványra nem számítottam. Paul valóban otthon volt csakhogy nem egyedül! A konyhapult mellett ült, Shyla karja pedig félreérthetetlen módon tekeredett  a nyakára.

– Sziasztok – köszöntem miközben megpróbáltam nem meglepettnek és ledöbbentnek tűnni. S bár Shyla amint meglátott, a kivetett hálóját visszarántotta Paulról, azonban épphogy csak annyira amennyire felettébb szükséges volt.

– Szia! – köszöntöttek szinte egyszerre. Váratlanul ért az a kellemetlen érzés, amit kettejük légyottja miatt éreztem. Csalódott voltam, igen azt hiszem ez a legmegfelelőbb szó rá. Noha Jamie már jó ideje eltávozott az élők sorából én azt hittem Paul még mindig szereti és gyászolja szerelmét. Éppen emiatt néztem el a piszkálódásait, a bunkó megjegyzéseit, de láthatóan ismét tévedtem. Mit sem törődve a dologgal a hűtőhöz léptem és ittam egy pohárral kedvenc narancslevemből.

– Jó éjt! – köszöntem el tőlük ám még mielőtt eltűnhettem volna a látókörükből Paul utánam szólt.

– Amira!

– Igen? – fordultam feléje.

– Akkor a holnap még mindig áll? – kérdezte.

– Persze! – feleltem. Távozásom előtt még megragadta a figyelmemet Shyla villámokat szóró szeme mellyel rám pillantott, de keresve sem találtam annak kiváltó okát. Mivel előreláthatóan sok tennivaló várt rám másnap reggel rögvest le is feküdtem fürdés után.

Elalvás előtt azon agyaltam vajon Shyla itt van még? És ha itt van, akkor mit csinálnak most? Biztosan onnan folytatják ahol abbahagyták… Túl vizuális vagyok, erre a tulajdonságomra már rájöttem az idő folyamán így meg sem lepődtem, amikor elkezdtek leperegni lelki szemeim előtt a képek, amin Paul és Shyla szenvedéllyel csókolják egymást.

– Na, jó most már elég Amira! – tromfoltam le magamat, amiért ilyesmiken gondolkodom. Mivel úgy tűnt még egy ideig nem lesz alvás valami egészen másfelé kellett elterelem a gondolataimat. Az első, ami eszembe jutott David és az a csók. Határozottan jó csók volt bár emlékeim szerint nincs viszonyítási alapom. Nem igazán tudtam milyen státuszban is vagyunk egymással… Most akkor egy párt alkotunk vagy csak egy futó csókocska volt… kétszer? Az egyszer biztos, hogy döntést kell hoznom ehhez azonban tudnom kéne mik David szándékai. Épp, hogy végig futott a gondolat a fejemben, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva David neve villogott az arcomba. Megköszörültem a torkomat, majd megnyomtam a kis zöld kagylós gombot.

– Szia! – szóltam bele.

– Szia, ugye nem ébresztettelek fel? – kérdezte bizonytalankodva.

– Nem, ne aggódj! Sőt éppen rád gondoltam. – Ami igaz is volt, ráadásképpen ezzel talán rávezethettem arra a bizonyos témára, ami foglalkoztatott.

– Nocsak, azt hiszem ezt megtiszteltetésnek veszem! Persze attól is függ, hogy mire gondoltál… – Láttam magam előtt pimasz mosolyát, szép kék szemét.

– Az maradjon az én titkom, de tudod találkozhatnánk valamelyik nap és beszélgethetnénk arról a csókról. Persze ha úgy érzed nincs mit beszélni róla, akkor azt is megértem én csak szeretném tudni mi is az, ami kettőnk közt folyik.

– Szóval a csókról! Hát tudod beszélgethetünk róla, de szívesebben gyakorolnám. – Akaratlanul is felkacagtam megjegyzése hallatán. Pontosan valami ilyesmire számítottam tőle, nagyon úgy tűnt, hogy az elmúlt három hónapban sikerült kiismernem őt.

– Ezt valahogy sejtettem!

– Mit szólnál a holnaphoz? – kérdezte.

– A holnap nem jó, mert Paulnak segítek, esetleg holnapután?

– Mégis miben kell neki a te segítséged? – A hangja teljesen megváltozott, durva és gyanakvó lett, amit nem tudtam hova tenni.

– Ki szeretné festeni a házat, én pedig felajánlottam neki a segítségemet. Miért érzem úgy, hogy ez neked nem tetszik?

– Nem erről van szó, én csak… Mindegy akkor holnapután átmegyek érted. Most pedig álmodj szépeket, szia, Amira. – Bár próbált úgy tenni mintha minden rendben lenne, én éreztem, hogy nem így van.

– Jó éjt, David! – Szaggatott pityegés jelezte, hogy a vonal már meg is szakadt. Mitől kapta fel így a vizet? Mindegy is! Mivel reggel korán kellett kelnem nem akartam ezen rágódni, mert akkor egész éjjel fent lettem volna és akkor aztán biztos, hogy Paul nem venné hasznomat.

Egy sötét szobában voltam, pihe-puha ágyban szédítő csókok közepette. Ölelő férfikarok fonódtak a testemre és cirógatták felhevült bőrömet. Az arcát ugyan nem láttam, de úgy éreztem, hogy ismerem és ő is jól ismer engem. Tudta hol érjen hozzám, hogy minden idegszálam megfeszüljön a gyönyörtől. A Hold fénye besütött a szoba hatalmas ablakán megvilágítva izmoktól duzzadó karját, vállát, ám még mielőtt felismerhettem volna ki is ő valójában, az egész véget ért én pedig ziláltan, veríték cseppektől tarkítva felriadtam, csak egy álom volt…

Azt mondják az álmaink a tudatalattinkból fakad, hogy a magunkban elnyomott vágyak, félelmek kerülnek felszínre és borítják el elménket éjjelente. Számomra ez mégis olyan volt, mint valami emlékfoszlány. Képtelenség, hogy valami, ami ennyire valósnak tűnik csak álom legyen, és nem több.

Nem bírtam megmaradni a fenekemen úgyhogy kikeltem az ágyból és felvettem valami kényelmeset és festéshez alkalmasat. A hajamat könnyed copfba fogtam majd minden cuccomat belepakoltam a konyhából felhozott zsákokba. Az ágyneműt és minden mást, amit képes voltam elmozdítani kicipeltem a folyosó végére vigyázva, hogy ne csapjak túl nagy zajt, nem akartam felébreszteni Pault, tekintve, hogy még csak hajnal négy órát mutatott a vekker.

Nagyjából másfél, két órámba telt, míg mindent sikerült elrendeznem. A Paul szobája felől kiszűrődő hangokból úgy ítéltem már ő is ébredezik, s mivel már én is kezdtem megéhezni lesiettem a konyhába és csináltam pár szendvicset és frissen csavart narancslevet.

A reggelit követő fél órában Paul átöltözött és előkotort mindent, amire szükségünk lehet a festéshez. Ahogy azt megbeszéltük az én szobámmal kezdtük a munkát. Már vagy húsz perc is eltelhetett mi pedig egyetlen szót sem váltottunk egymással azt leszámítva mikor elkérte az egyik ecsetet tőlem. Az is igaz, hogy nekem kellett úgy tíz perc, amíg sikerült ténylegesen a festékes vödörre és az ecsetre koncentrálnom mivel Paulnak úgy tartotta kedve, hogy ő most félmeztelenül pingálgatja a szobám falát. Nem az első alkalom volt, hogy így láttam, hisz már rögtön az első találkozásunkkor megcsodálhattam fedetlenül, na de még most sem sikerült megszoknom a látványt, amit nyújtott.

– Paul, kérdezhetnék valamit?

– Kérdezz! – mondta, de nem nézett rám.

– Érdekelne, hogy mit jelképez az a tetoválás a karodon? Már láttam Jake-en, Sethen még Leah-n is.

– Öhm, igazából amolyan összetartozást jelent. Mi La Pushban szinte mind egy „falkába” tartozunk – felelte aztán rám nézett, mintha a reakciómra lenne kíváncsi. Lehet meg kellett volna ezen lepődnöm vagy botránkoznom, de éppen ellenkezőleg nagyon is tetszett.

– Úgy, mint a testvérek? – kérdeztem enyhe áhítattal a hangomban.

– Valahogy úgy – mondta majd ismét hátat fordított.

Az én szobámmal hamar végeztünk, úgyhogy Paulén volt a sor. Kezemben a vödörrel és a letisztogatott ecsetekkel jutott eszembe, hogy bár már fél éve itt lakom egyszer sem jártam abban a szobában. Még sosem láttam milyen is az a hely.

Vörös falak, hatalmas ágy és erkélyajtó. Paul-illat lengte be az egész szobát.

– Egyébként mi ez veled meg Daviddel? Mi történt köztetek, amiért ennyire fújtok egymásra? – Már jó ideje tudni akartam erre a kérdésre a választ és reméltem, hogy majd ő elmondja nekem.

– Nekem nincs vele semmi bajom – mondta. A hanglejtésében volt valami, amiből arra következtettem, hogy ennek ellenére jól tudja mi történt.

– Jó akkor úgy kérdezem neki mi a baja veled? – Nevetésem betöltötte a csupasz falakat és végre sikerült őt is mosolyra késztetnem.

– Nem fog örülni, ha elmondom – figyelmeztetett.

– Azt hiszem megbirkózom vele, szóval? – A szemembe nézett, amitől egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom és megugrott a pulzusom. Végül íves ajkai belekezdtek a mesélésbe.

– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – Újabb festék adagot vett fel az ecsetére, hogy aztán eloszlathassa a hatalmas falfelületen. – Kicsit több mint két éve összeszedett itt egy kiscsajt. A lány szép volt, a pasid meg teljesen belehabarodott.

– Nem a pasim! – szóltam közbe. Magam sem tudom miért csak úgy kicsúszott a számon.

– Akkor David, aki nem a pasid – javította ki magát miközben incselkedő pillantást vetett felém. –, belecsavarodott abba lányba. A bibi az volt, hogy a lány találkozott velem. – Tartott pár másodpercnyi hatásszünetet én pedig megpróbáltam összetenni az eseményeket.

– Na, neee! – bukott ki belőlem mikor végre megértettem.

– Na, de! Nem kell rögtön téves következtetéseket levonni! Nem én voltam az, aki ráhajtott a barátnőjére. Shyla volt az, aki bemászott az ágyamba aztán elhagyta drága Davidünket. – Most már megértettem David ellenszenvét és sajnáltam a történtek miatt. Ahhoz azonban ellett pár másodperc, míg az a bizonyos név eljutott az agyamig és arcot is párosított mellé.

– Várj! Shyla? Az a Shyla, aki tegnap este itt volt? – kérdeztem kikerekedett szemekkel és már-már leesett állal.

– Igen ő. – Nem tudtam nem észrevenni az enyhén fintorba húzódó száját.

– Na, de nem állíthatod, hogy te nem voltál hibás emiatt! Lefeküdtél a barátnőjével, akit jól tudtad, hogy szeret aztán meg járni kezdtél vele? – Szemernyi vádaskodás sem volt a hangomban és ezt ő is érezte, így továbbra is teljes nyugodtsággal felelt a kérdésemre.

– Eszem ágában sem volt járni vele! Akkoriban semmi más nem érdekelt csakhogy minél több nőt megfektessek, és ha már önként vállalkozott rá hát miért ne tettem volna meg? David és én nem voltunk puszipajtások, háromévente láttam, akkor is csak futólag, és ennyi.

– És mi volt utána?

– David elment, és azóta nem is láttam – mondta s közben a festéssel egy percre sem állt le. Nem ítéltem el Shylát azért amiért nem bírt ellenállni Paulnak, azért viszont igen mert fájdalmat okozott ezzel Davidnek.

– Most már akkor világos miért kérdezgette Shyla tegnap Leah-t rólad, és arról, hogy tényleg itthon vagy-e. Úgy tűnik mély nyomot hagytál benne! – Megint felkacagtam ő viszont csak elhúzta a száját. – Mi van? Biztosan így van, hisz tegnap este is itt volt nálad.

– Ne is mondd! – Megforgatta a szemét majd biztonságos helyre tette a vörösbe mártott ecsetet.

– Nekem nem úgy tűnt mintha annyira ellenedre lett volna… – jegyeztem meg mire felém kapta tekintetét.

– Csak nem féltékeny lettél? – kérdezte én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Hogy én féltékeny? Alig pár napja ismerem a pasit, semmi közöm ahhoz kivel fekszik le vagy kivel nem!

– Én? Dehogy! – Akkor meg mi ez a furcsa epés érzés a mellkasomban? Pillantásomat végig futtattam csupasz hátán, amin mindent mozdulatnál izmok sokasága feszült meg, majd ernyedt el. Enyhén megráztam a fejem, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat onnan, mert félő volt, butaságot művelek. Nem szólt semmit csak mosolygott. Pimaszul bele az arcomba, amitől felment bennem a pumpa és legszívesebben megcsaptam volna érte, de nem tettem, nem tehettem, mert akkor csak még inkább okot adtam volna neki arra, hogy téves következtetéseket vonjon le.

– Shyla azt hiszi most, hogy már nincs Jamie a képben lehet köztünk valami, és megpróbált elcsábítani – mondta. Jamie nevének említésekor elhomályosult a tekintete, a hangja pedig egészen elkomorult. Mindemellett úgy éreztem közelebb kerültem hozzá egy icipicit. Hisz tudtommal, senkivel sem hajlandó beszélni a lányról, sőt még csak említést sem tesz róla soha és az, hogy nekem megtette jelent valamit, azt hiszem legalábbis.

– És nincs igaza? – kérdeztem és magam is meglepődtem mennyire érdekel a válasza.

– Nincs! – felelte gondolkodás nélkül. Állkapcsa megfeszült, izmai megugrottak. Bár a válasza előtt titkon reménykedtem abban, hogy nemlegesen reagál mégis az, ahogyan tette azt lelombozott. De miért is? – Akkor most te és David mégsem vagytok együtt? Csak mert nekem nagyon úgy tűnt… Főleg azért ahogy viselkedett mikor meglátott a közeledben.

– David és én, fogalmam sincs van-e ilyen egyáltalán! Kedvelem nem tagadom, de kitudja mi lesz belőle. – Ennek a válasznak nem ilyennek kellett volna lennie, én is tudtam, ő is tudta.

– Képzelem mennyire örül, hogy pont velem laksz! – Mulattatta ez a szituáció és meg sem próbálta tagadni.

– Nincs mitől tartania! – jelentettem ki, a falat bámulva. Amilyen gyorsasággal haladt a festéssel egészen közel ért hozzám, már szinte csak centik választották el tőlem. Éreztem a testéből áradó hőt és illatot, ami újult erővel csapott le rám. Csak a szemem sarkából lestem fel rá, látni akartam erre mit reagál, de az arca teljesen érzelemmentes volt.

Épp csak egy pillanatra nézett rám, amikor megpillantottam az állára került festékcseppeket.

– Várj! – szóltam, minek hatására egész testével felém fordult, és értetlenül várta mit is akarok. Gondolkodás nélkül léptem egész közel hozzá, a kezem önakaratilag indult el az arca felé. Hüvelykujjam lágyan érintette a férfiasan borostás bőrét, hogy aztán néhány mozdulattal eltávolítsa a zavaró piros folyadékot. Egészen addig fel sem tűnt, hogy lélegzetvisszafojtva tettem mindezt, míg jobban meg nem figyeltem az előttem álló férfit. Mellkasa rendszertelen ritmusban emelkedett és süllyedt, tekintete élénkké vált. Hatalmas kísértést éreztem arra, hogy végig futtassam ujjaimat ajka vonalán, érezve annak selymességét, lágyságát, ám még mielőtt elkövethettem volna ezt az őrültséget, a bejáratajtónál lévő csengő hangos dallama magamhoz térített.

Mit szóltok hozzá?